Elolvasom »
Vertigo
(ég és föld között)
Csillagok fénye szitál rám, a föld gerincén állok. Kitárt karokkal, feszülő háttal fordulok a szél ellen. Átsüvít rajtam, mintha magam is levegő volnék. Annyira magányos, annyira önmagam vagyok. Az előttem hullámzó mélységbe tekintek. Odalenn milliónyi kristályként csillámlik a víz a hold tükrében. Még várok, talán egy jelre. Mindig kaptam, ha kértem, most sem hagyhat cserben a sorsom. A sors, amely az enyém és csak az enyém. A sorsom, amely egyedül meghatároz.
Mélyen beszívom a nedves, meleg levegőt. Érzem, ahogyan a tüdőm minden sejtjét átjárja a frissítő áram. Hirtelen minden annyira nyilvánvalóvá válik. A szemem valóságosan kinyílik, és tudatában vagyok annak, hogy a föld a lábam alatt él és lélegzik. Megértem és látom, hogy a testemből végtelen aranyszál indul minden irányba. A szálak végén emberek lelkei várnak rám. Dolgom van velük. Mindannyiukkal összeköt valami, főként a lehetőség, egy kapcsolat csírája. Egy elkapott tekintet, egy vigasztaló mosoly, ígéret arra, hogy az arany pókhálóból vastag kötelet szőjünk ketten.
A párából egy alak formálódik és felém tart. Az emlékezetből lépett ki, és testet öltött a legmélyebb vágy ott, ahol már nincsenek vágyak. Lassú mozdulatokkal közeledik. Én a mélységbe bámulok, és hintázni kezdek a lábamon. Ugrani kellene. Szirénéneket dalolnak a hullámok alattam. Repülni kellene. A szél a szárnyaira venne, és magába ölelne a végtelen. Szédülök. Az alak kilép a pára vattacukor öleléséből. Érzem, hogy a talpam alatt a talaj képlékennyé válik. Megfordul a föld. Elveszítem az egyensúlyomat, az alak szomorúan emeli rám a tekintetét. Minden lelassul, minden kép kiélesedik. Zuhanok.
(egy csepp vér)
Hideg szél simogatja a nyakam. Fogócskát játszik minden hajszálammal, melyek néha engedelmesen hajladoznak, máskor kacéran felreppennek és ellenállni próbálnak. Figyelem az orromon beáramló levegőt, a hűvös érintést minden be- és kilégzésnél. Az életre összpontosítok, mely bennem ragyog és hullámzik. Egy fantáziakép formálódik a homlokom mögött. Látom magam előtt, ahogyan a szívemből vastag csövek indulnak szerte a testembe. Ezek a csövek kisebb, majd egészen apró erekre szakadnak. Millió ér lüktet, szűkül-tágul bennem. Az egész testemet, minden porcikámat behálózzák a kékes, vöröses patakok. Érzem, hogy a szívem barlangjából elindul egy meleg áram, végighalad az erek hűvösödő csarnokain, majd egy hajszálvékony csatornába érve átszakítja a bőröm szövetét. Az ér megreped, egyetlen vércsepp száll alá az ismeretlen mélységekbe. Hallom a szívem dobolását, egyre erősebben és erősebben hajt a motor odabenn. Törzsi dobok bélhártyáin visszhangzik belsőm minden rezdülése.
Egyetlen vörös vércsepp hullik. A megértés gyengéd szárnyaira emel. Látom élő, lüktető, gyönyörű szívemet. A pillanat jelenvalósága felemel és ölel. Átölel az élet.
(zuhanás)
Ruhám ujjába kap a friss szél. Valami húz lefelé. A lassuló időben, majd kimerevedő pillanatban éles körvonalakkal nyúlnak a végtelen felé a szürke sziklaszirtek. Felülről látom őket. Körbefordítom a fejem. Mindent kékesszürke pára ölel át, a megkövült időben lebegek a semmi felett. Látom minden arcomat, maszkokként hullanak a földre, mindegyik maszk alatt újabb és újabb maszk formálódik. Ezernyi arc, mosolygó, szenvedő, síró vagy gyönyörbe torzult arcok. Mindegyik igaz és közben tudom, hogy egyik sem én vagyok. Levetett, levedlett bőreim ezek. Egyszerre érzem, hogy mennyi minden vagyok és közben pedig semmi, hisz megragadhatatlan, mind a múltba veszett már. Nem egy kifejezés, nem egy mozdulat vagy szó. Csupán a jelen, csak ebben a végtelen pillanatban vagyok önmagam, a levedlett bőrök a semmibe hullnak.
Ahogyan én is. A kimerevedett idő meghasad, és ismét zuhanok.
(alászállás)
A végtelennek tetsző zuhanásnak egyszer mégis vége szakad. Víz vesz körül, és próbálja átszakítani testem minden felületét. Egyszerre hideg és forró. Nem is víz, hanem az őselem esszenciája, az életet ringató bölcső. Ott vagyok az élet születésénél, a kezdeteknél, és nekem is újra be kell járnom az utat.
Óceánok mélye, tengerek hallgatása vár rám. Elmerülök a sötétség ölelésében és hagyom, hogy átmosson, megtisztítson minden bűntől és fájdalomtól. Engedem, hogy hullámok sodorjanak és simogató, langyos karjukba emeljenek. Együtt ringok a vízcsepp – gyöngyökkel. Az orromon és számon ellenállhatatlanul zúdul be a víz, tüdőm megtelik és feszül. Tudom, hogy megfulladok. Mégis, hirtelen másként döntök. Erőt veszek magamon, annyi energia feszül bennem, mint még soha talán. Fel akarok jutni a levegőre, szükségem van rá. Még nem haltam meg, még mindig van esélyem a menekülésre. Kapkodni kezdek, de nincs bennem félelem. Hatalmas karcsapásokkal küzdöm magam egyre feljebb.
A felszínre bukkanva vizet köpök és köhögök fel, a helyére levegő áramlik. Ezüst fény rajzol a víztükörre, szelíden mosolyog rám a hold.
Megszülettem.
(visszatérés)
Csillagok fénye szitál rám, a föld gerincén állok. Kitárt karokkal, feszülő háttal fordulok a szél ellen. Átsüvít rajtam, mintha magam is levegő volnék. Annyira magányos, annyira önmagam vagyok. Az előttem hullámzó mélységbe tekintek.
Szédülés fog el, repülni kellene vagy a lelkemből mások felé induló szálakból kötelet fonva eljutni hozzájuk. Mégis, valami megváltozott. Már nem kényszerít, nem feszít semmi. Nem félek, és nem harcolok, nem akarok elmenekülni. Jó itt, jó, hogy élek és az élet gyönyörű.
(ég és föld között)
Csillagok fénye szitál rám, a föld gerincén állok. Kitárt karokkal, feszülő háttal fordulok a szél ellen. Átsüvít rajtam, mintha magam is levegő volnék. Annyira magányos, annyira önmagam vagyok. Az előttem hullámzó mélységbe tekintek. Odalenn milliónyi kristályként csillámlik a víz a hold tükrében. Még várok, talán egy jelre. Mindig kaptam, ha kértem, most sem hagyhat cserben a sorsom. A sors, amely az enyém és csak az enyém. A sorsom, amely egyedül meghatároz.Mélyen beszívom a nedves, meleg levegőt. Érzem, ahogyan a tüdőm minden sejtjét átjárja a frissítő áram. Hirtelen minden annyira nyilvánvalóvá válik. A szemem valóságosan kinyílik, és tudatában vagyok annak, hogy a föld a lábam alatt él és lélegzik. Megértem és látom, hogy a testemből végtelen aranyszál indul minden irányba. A szálak végén emberek lelkei várnak rám. Dolgom van velük. Mindannyiukkal összeköt valami, főként a lehetőség, egy kapcsolat csírája. Egy elkapott tekintet, egy vigasztaló mosoly, ígéret arra, hogy az arany pókhálóból vastag kötelet szőjünk ketten.A párából egy alak formálódik és felém tart. Az emlékezetből lépett ki, és testet öltött a legmélyebb vágy ott, ahol már nincsenek vágyak. Lassú mozdulatokkal közeledik. Én a mélységbe bámulok, és hintázni kezdek a lábamon. Ugrani kellene. Szirénéneket dalolnak a hullámok alattam. Repülni kellene. A szél a szárnyaira venne, és magába ölelne a végtelen. Szédülök. Az alak kilép a pára vattacukor öleléséből. Érzem, hogy a talpam alatt a talaj képlékennyé válik. Megfordul a föld. Elveszítem az egyensúlyomat, az alak szomorúan emeli rám a tekintetét. Minden lelassul, minden kép kiélesedik. Zuhanok.
Elolvasom »
Nagyon sokáig voltam egyedül. A magány megváltoztatott. Senki, aki látott vagy találkozott velem, nem gondolta volna, hogy ennyire hiányzik a társ. Rideggé tett a várakozás, távolságtartóvá és sivárrá. Megtanultam egyedül lenni, mert ez a képesség is elsajátítható. Magamban, csendesen reflektáltam a világ jelenségeire, képzelődtem, álmodoztam, rácsodálkoztam a sok szépre, ami körülvett, de nem tudtam senkivel megosztani az örömöt, amit a létezés adott. Egyedül csak önmagam felé fordulhattam, készülhettem végtelen ideig arra, hogy valaki rám találjon. Nem hittem benne, hogy meg fog változni a helyzetem. Reggelente egyedül élveztem a napfelkeltét, boldog örömmel fogadva a növekvő erejű fénysugarakat, a csodálatos életet. Napkeltétől napnyugtáig éltem, utána álomba merültem. Már rég nem számoltam a napokat, már nem volt miért, az idő elveszítette a jelentőségét. Körülöttem minden változott, virágba borult a táj, a kis tisztást állatok százai lepték be, rovarok, rágcsálók, csúszómászók. A közeli patakhoz jöttek inni, majd megpihentek a dús füvű mezőn. Jó volt figyelni ezt. A virágok elhervadtak, a patak kiszáradt és megtelt ismét, a csupasz mezőt hó borította. Ez volt a szomorúság ideje, de mindig eljött a feltámadás. A hó elolvadt és a növényzet újjáéledt, a patak medrét mélyre szántotta a hegyekből zúduló koratavaszi áradat. Mindez újra és újra megismétlődött, már rég kimosta az idő az emlékezetből, hogy ez valaha másként történt.
Sokat tanultam, de keveset értem a tudásommal. Rideg és steril volt minden ismeret, haszontalan. Hiába váltotta fel újra és újra a meleg a hideget, a fény a sötétséget, a remény a szomorúságot, belül nem változott semmi. Sokáig tartott a mozdulatlanság, ahogyan az élet lassan szivárgott belőlem. Közel voltam már ahhoz, hogy teljesen kiszáradjak, amikor egy borongós délutánon, egy hűvös, őszi napon rám talált a vándor.
Hosszan figyeltem, ahogyan letelepedett mellém, ügyet sem vetve rám. A tekintete homályosan csillogott, mint egy koszos tükör. Ócska, elhasznált ruhákat viselt, mindegyiket kikezdte már az idő. Éreztem rajta az elmúlás borongós hangulatát. Költő volt, de már nem akart harcolni, tovább élni, látni, írni. Beleláttam a gondolataiba, nem született még benne meg az elhatározás arra, hogy véget vessen az életének, de semmit sem tett a pusztulás ellen.
Aranyszínnel ragyogott benne a szellem, a kreatív erő, mégis gátat állt neki egy sötét árny, ami nem engedte átszűrődni a fényt. Segíteni akartam, de mozdulatlanságom foglya voltam. Szerettem volna kitárni a karom, és átölelni. Szerettem volna, ha mellettem nyugalmat talál. Lassan lehullt rólam a merev és hideg nyugalom, izgatottság és öröm lépett a helyébe. Éreztem, ahogyan változom. Hirtelen az idő fogalma súlyos jelentéssel telt meg. A hosszú magány és kiüresedés eltörölte bennem az idő aprólékos érzékelését, most élessé vált eddig lankadó figyelmem. A végtelenség ciklusai után egyszerre értékessé lett minden pillanat.
Zaklatottan cikáztak a gondolatai. Feszült várakozás kerítette hatalmába. Engem nézett, figyeltük egymást. Én a kusza gondolatokat próbáltam követni. Egy hatalmas tenger áramlását, mélységét és sokszínűségét jutatta eszembe. A szemeiben őrizte a tengerek összes árnyalatát, morajlását, a folyók tisztaságát, zúgását, az erdők sötétzöldjét, a nyulak, őzek reszkető félelmét, a madarak vibráló énekét. Kékeszöld víz öntötte el, hullámok fodrozódtak benne, örvények dobáltak a sűrű hullámokat, és a horizont szélén halvány fény derengett, megszelidítve a hatalmas óceánt.
Hosszan merengett mellettem, boldogtalan gondolatok szállták meg, mint tengerből partra kúszó ezernyi vízi szörny. Nem hagyták nyugodni zaklatott lelkét. Teste egy hőfokon égett a vágyaival. Gyűrött papírlapokat halászott elő a kabátja zsebéből, és egy széndarabbal firkálni kezdett. Sorokba szedte a betűket, de én nem ismertem ezt az írást. Hiába láttam, érteni nem értettem. Lázasan dolgozott, teljesen elmerülve a fekete jelek tömegében. Néha véletlenül hozzám ért, miközben alkotott, a bennem szunnyadó élet fellángolt meleg kezei alatt. Szinte már fájt. Beleszimatolt a virág és gyantaillattól dús levegőbe, sietve a zsebébe gyömöszölte a lapokat, majd felemelkedett a földről. Mohacsomók ragadtak a ruhájára, fűszálak kapaszkodtak a nadrág durva szövetébe. Bizonytalan kézmozdulatokkal próbálta lesöpörni őket. Szomorúan láttam, ahogyan feláll és elindul. Valahol éreztem, hogy hamarosan viszontlátom. Korábban történt, mint legmerészebb vágyaimban gondoltam volna, mert amint elért a tisztás széléig, megtorpant és visszafordult.
A szél kavargott, pajkosan játszott a szétnyíló levelekkel. Minden összezavarodott. Az érzékelés elveszítette a realitás biztonságát. Eltávolodtam a valóságtól. Nem tudtam, mi az, ami történik, és mi csupán a fantázia játéka.
Furcsa eszmélés volt a hosszúra nyúlt rabság után. Tett néhány tétova lépést a tisztás szélétől eltávolodva. Meg-megállva közeledett. Végül egészen közel húzódott hozzám, végighúzta ujjait a kéreggé változott bőrön, átölelt. Mintha villám hasított volna belém, mintha szétszakított volna egy felfoghatatlan erő, éreztem élő, lüktető szívét. Irigység és vágy öntött el. Már csak homályos emlék, hogy egykoron, az idők kezdetén én is dobogó szívet őriztem a mellkasomban. Arra sem emlékszem már, mikor és hogyan történt, hogy megszűnt az ütem és kihunyt a láng. Csalfa dolog az emlékezet. Meg sem próbálok már visszahozni semmit a múltból. Ami mögöttem van, abból épültem fel, az vagyok, de már nem számít, hogyan jutottam el ide.
Élvezte, ahogyan hűvös és enyhe áramlatok szaladtak testemből testébe. Megnyugtató, békés érzetet keltett benne a csend. Ágak és gyökerek reszkettek. Milyen kicsi egy ember és mennyire intenzíven ég! Szavakat suttogott, egyetlen hangot sem értettem, de tudtam, hogy magáról beszél. Talán a bánatáról, talán a félelmeiről. Nyomorúságos nyöszörgés volt. Megsajnáltam, pedig rég meghalt már bennem minden érzelem.
Érezni akartam a puha bőrén keresztül, megízlelni a testében lobogó, forró életet, látni a szemeivel, úgy, ahogyan ő. Amikor meghaltam és ebben a testben eszméltem újra, elvesztettem a régi látásom, csak a megérzéseim maradtak. Bár egész testem érzékel, minden apró porcikám felfogja a külvilág jeleit, nem úgy látok már, mint régen. Tudom és érzem, mi történik körülöttem, de élesség és fény nélkül. A fény nekem már nem festi többé indigóra vagy türkizre a világot. A napkorong nem más, mint az élet forrása, többé nem aranyló csodalámpa, hanem kút, amelyben mindig emésztő szomjam oltom. A színek elvesztek, de valamiért, homályos és érthetetlen okokból az ő színeit látom.
Az emberek élete túl gyorsan pörgő kerék. A idő korlát és értelem. Ő gyorsan és izzón akar létezni. Nem könnyű lecke megérteni, hogy minden viszonylagos. Mozdulatlanul, hűvös burokba zárva álltam, ahogyan a férfi átölelt meleg, gyengéd, emberi karjaival. Szerettem volna viszonozni és tudatni vele, hogy érzékelem a jelenlétét és hálás vagyok, amiért megérintett. Ő nem volt tudatában annak, ami bennem történt. Merevnek és ridegnek látott. Miközben hozzám bújt, hangyacsapat küzdötte át magát a kérgem apró szurdokaiban és meredélyein. Ő mit sem törődött a kicsiny lények áradatával. Lassan lement a Nap. Képzeletemben bágyadt árnyalatok színezték a horizontot.
A költő leült mellém a földre, hátát a törzsemhez vetette. Fáradtan és kimerülten várta, hogy eljöjjön a nyugtató álom. Bárcsak láthatta volna rég lekopott emberi arcomat, bárcsak értette volna, mi történt bennem.
Narancssárgának képzeltem a ragyogó ég alját. Fájó hiányt okozott az igazi látás elvesztése, a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Az este közeledtével könnyű pára telepedett körém, hűs fátyolként ölelt át. A költő lázas révületéből álomba ájult. Figyeltem zaklatott, majd egyre lassabb és nyugodtabb lélegzését. Azt kívántam, bárcsak örökre így maradhatnánk, én a páralepelbe burkolózva, ő a törzsemhez dőlve, mindketten mozdulatlanul, hűvös és meleg áramlatokat küldve és fogadva egymásba. Irigyeltem a mindig áramló vért, nekem jó ideje hígabb nedvekkel kell beérnem.
A sarlóra zsugorodott Hold ijesztő gyorsasággal húzott végig az égen. Számomra a fény érzékelése maradt az egyetlen igazán fontos érzés, ezért pontosan tudom követni a ragyogó égitestek útját, meg tudom határozni aktuális formájukat és erejüket. Mindig tudtam, hogy merre járnak, mert belőlük nyertem összes energiám. Nappal elhomályosult minden más egyetlen hatalmas forrás mellett, mely zubogott és élőn lüktetett, mint a világ szíve. Régről emlékeztem még az aranyló korongra, amely isteni fejdíszként koronázta meg az eget. Akkor még nem tudtam, hogy nélküle valóban élettelen, sivár éjszaka uralta volna a földet. A máskor csigalassúsággal kúszó percek most észvesztő sebességgel peregtek.
Hajnal felé járt, mert keleti oldalamon gyengéden cirógatni kezdtek a Nap első, erőtlen sugarai. Ő még mélyen és nyugodtan álmodott, lassú légzése hűvösen simogatta a törzsem. Ki akartam tárni a karjaimat, mert karok kellettek volna ahhoz, hogy átöleljem őt, de rég nem voltak már karjaim. Meg akartam vigasztalni, védelmet és biztonságot adni neki, hogy elfeledjen minden fájdalmat, félelmet és szenvedést. Puhává szerettem volna válni, arra vágytam, bárcsak a gyökereim kinyúlhattak volna a föld fölé, és köré fonódhattak volna, de merev maradtam és kemény. Egyre intenzívebben éreztem, hogy enyhül a ridegség belül és szorítóvá, fojtogatóvá válik a kéreg. Megannyi nedvességgel teli ér most mintha felforrt volna.
Félelem és öröm hullámai lüktettek bennem. Féltem a változástól, attól a folyamattól, ami végleg átformál és megváltoztat, ugyanakkor boldog voltam, mert hittem, hogy századok óta erre vártam. Nem lehet, hogy most, amikor itt van végre a közelemben és sistereg bennem az élet, egyszerre kiált fel ujjongva minden sejtem, most kell, hogy beletörődjek a változtathatatlanba! Ki kell szakadni a testemből, légneművé, folyékonnyá válni, akármivé válni, ami körbefolyhatja, körülölelheti őt. Zakatolt, forrt a belsőm. Tudtam, ha így folytatódik, felemésztem, kiszáradok és végül elpusztulok.
Aztán képes voltam felidézni azt a korszakot, amikor hozzá hasonlóként léteztem. Két lábon jártam, ha akartam, szaladtam, ha akartam, sétáltam. Nem kellett egy helyben állnom, és mozdulatlan, őrjöngve izzani a szabadságért. Minden pici részem állandó mozgásban volt, ahogyan most is, de akkor kinyújtóztam a térben, és mindig új kiterjedéseket kerestem, mindig változtam. Akkor még én is láttam, úgy, ahogyan ő. Álmodtam és szerettem, vágyakat kergettem, az idő foglyaként mindig rohantam és semmit sem értem el. Most önmagam foglya lettem, az idő többé nem kötött bilincsbe, de új korlátok épültek körém és bennem. Puhaságra, gyengeségre, sebezhetőségre, érzésekre szomjaztam.
Már-már elcsendesedett a vágy, a múlt homályos, ködlő képei hűvös gondolatokba fúltak. Tudtam, hogy nem ok nélkül éltem börtönben, tudtam, hogy bőven rászolgáltam a büntetésre. Éreztem, hogy megérdemlem a mozdulatlanságot, a csendet és vakságot, mindent. Mégis milliónyi apró harang csilingelt, bongott a sötét űr némaságában, hogy eljött az idő a változásra. Ő ébredezett. Kérgem darabjai, a földet borító levelek és moha lepték a ruháját, összekócolódott haját. Álmosan nézett körül a reggelni derengésben. Most már nem várhattam, meg kellett érintenem, nem hagyhattam elmenni, mert nem lehettem biztos abban, hogy valaha még találkozunk. Valahogyan vissza kellett tartanom.
Mélyen, belül megmozdult valami. Suttogva, jajvaszékelve formálódott egy ősi gondolat. A teremtés csodája és a születés véres iszonyata járt át. Koncentráltam és képzeletben kinyújtottam a kezem. Valami megremegett. Kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem és lássak. Homályosan derengeni kezdett a táj. Már láttam őt, és pontosan olyannak láttam, amilyennek elképzeltem. Zaklatott volt és szép, félénk és szomorú. Kitágult pupillákkal, mereven bámult felém. Eleinte nem ismertem fel a változást. Most kívülről láttam magamat, a testem felett lebegtem. Kiszabadultam. Alattam nyújtózkodtak az ágaim, merev törzsem feszült ég és föld között. Ő is észrevett valamit abból, ami történt, mert megkövülten bámult rám. Közben folyamatosan formálódtam, alakultam, hullámzott, reszketett körülöttem a levegő. Egyre tisztább és tisztább lett a kép. Bár csak őrá fókuszáltam, a látóhatár peremén ott zöldellt az erdő, messze távol sorjáztak a szántóföldek és hosszú idő, végtelenül hosszú idő után először történt meg, hogy nem bírtam a kelő Nap felé fordulni, mert égetett a fény.
Csak most születtem, bizonytalan, félénk mozdulatokkal próbálgattam ujjaim, nyakam. Beszívtam a levegőt, de úgy hatolt át rajtam, hogy meg sem érintett, semmit sem formált át többé. Ahogyan a szabadság édes újdonságát próbálgattam, egy pillanatra sem vesztettem szem elől a vándort, aki továbbra is egy helyben állt, és csak nézett felém. Nem láttam új magam kívülről, nem tudhattam, mi borzasztotta el, vagy mi kötötte le ilyen erősen a figyelmét. A testemnek nem volt súlya, nem akartam, mégis repültem, semmit sem kellett tennem azért, hogy a levegőben maradjak. A bőrömet hosszú lepel fedte, amely hullámzott és lebegett velem. Egyre nyilvánvalóbbá váltak és kirajzolódtak a körvonalaim. Elhagyott testem eközben olyan gyorsan indult pusztulásnak, hogy lélegzetvételnyi idő alatt lehullott minden levelem, és kezdett eltávozni belőlem az összes éltető nedvesség. Nem volt már visszatérés.
Élet és halál között ragadtam egy olyan létezésre születve újjá, amely alig része az anyagi világnak. A csoda, ami történt, túlságosan lefoglalt, majdnem elfeledkeztem a költőről. De meg is változtam. Merev, földhöz láncolt énem hosszan és mélyen érzett, a mostani könnyű és szabad, úgy tűnt, nem képes erre. Leereszkedtem a haldokló korona csúcsából egészen a költőig. Spirálban tekeredtem köré, s látva, hogy megriad, kinyúltam, megérintettem az arcát. Bőre borzongani kezdett az ujjaim közelében. Most közel voltam hozzá, annyira közel, hogy akár belé is bújhattam. Az ötlet szórakoztatott. Végigsimogattam az arcát, a nyakát, a mellkasát. Reszketett. Nem akartam, hogy féljen. Leváltam róla és megálltam előtte. Különös volt, ahogyan lebegtem a föld felett. Hiába akartam, a lábaim nem érték el a talajt. Elszakítottam magam. Ő ijedten figyelt, de nem menekült el. Úgy tűnt, teljesen rabul ejtette ez a különös jelenés, amivé én lettem. Kinyújtottam felé a kezem, vártam, hogy ujjait az enyémekhez érintse. Mosolyogni próbáltam, és talán sikerült is.
Mintha egy kút mélyére nézett volna, mintha sziklaszirt peremén egyensúlyozott volna, eltökélten és bátran, semmit sem engedve a meggondolás béklyóinak, megragadta a felé nyújtott anyagtalan formát és hagyta, hogy azt tegyem, amit csak akarok.
Nagyon sokáig voltam egyedül. A magány megváltoztatott. Senki, aki látott vagy találkozott velem, nem gondolta volna, hogy ennyire hiányzik a társ. Rideggé tett a várakozás, távolságtartóvá és sivárrá. Megtanultam egyedül lenni, mert ez a képesség is elsajátítható. Magamban, csendesen reflektáltam a világ jelenségeire, képzelődtem, álmodoztam, rácsodálkoztam a sok szépre, ami körülvett, de nem tudtam senkivel megosztani az örömöt, amit a létezés adott. Egyedül csak önmagam felé fordulhattam, készülhettem végtelen ideig arra, hogy valaki rám találjon. Nem hittem benne, hogy meg fog változni a helyzetem. Reggelente egyedül élveztem a napfelkeltét, boldog örömmel fogadva a növekvő erejű fénysugarakat, a csodálatos életet. Napkeltétől napnyugtáig éltem, utána álomba merültem. Már rég nem számoltam a napokat, már nem volt miért, az idő elveszítette a jelentőségét. Körülöttem minden változott, virágba borult a táj, a kis tisztást állatok százai lepték be, rovarok, rágcsálók, csúszómászók. A közeli patakhoz jöttek inni, majd megpihentek a dús füvű mezőn. Jó volt figyelni ezt. A virágok elhervadtak, a patak kiszáradt és megtelt ismét, a csupasz mezőt hó borította. Ez volt a szomorúság ideje, de mindig eljött a feltámadás. A hó elolvadt és a növényzet újjáéledt, a patak medrét mélyre szántotta a hegyekből zúduló koratavaszi áradat. Mindez újra és újra megismétlődött, már rég kimosta az idő az emlékezetből, hogy ez valaha másként történt.
Elolvasom »
Az egész éjszaka utazással telt, s még hajnalban is robogott a kocsi. Már éppen szólni akartam a kocsisnak, hogy ideje volna lecserélni a lovakat, mert szegény párák már biztosan a végletekig felhasználták erejüket, amikor segítőtársam, az ifjú tehetség, Edward kinézett az ablakon, és széles mosollyal fordult felém.
- Uram, már nem lesz szükségünk arra, hogy lecseréljük a lovakat. Itt vagyunk a város kapujában. – Kihajoltam én is, és megpillantottam úticélunkat a hajnali derengésben. A szürke égbolton átszűrődő napsugarak visszaverődtek az arany tornyokról. Pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem, fenséges, zord és titkokkal teli. Mintha üstben levest főztek volna, az utcák valósággal úsztak a párában. Több száz út kanyargott szerteszét, mint erek a testben, és a reggel ezer szájjal lehelte az éj bűzeit és illatait a levegőbe. Áthaladtunk piactereken, ahol már nagyban zajlott a hangos és zűrzavaros élet. A hosszú és kimerítő utazás után sértette a füleimet a lárma, legszívesebben elbújtam volna egy csendes szoba sötét mélyében. Edward azonban olyan lelkesnek tűnt, amilyennek még soha nem láttam.
- Ez csodálatos – motyogta, le sem vette a szemét az elé táruló látványról, szinte megbabonázva bámulta a kormos falakat, az aranytól szikrázó eget, a monumentális templomokat és a rengeteg járókelőt.
- Örülök, hogy tetszik, lehetséges, hogy hosszú időre kell berendezkedünk itt – magyaráztam, miközben kocsisunk eligazítást kért az útirányról, amely a várhoz vezetett.
Némi zötykölődés után végül megérkeztünk a várba. Az uralkodó szolgái udvariasan fogadtak, és elvezettek minket egy vendégszobába. Egy angolul is beszélő tisztviselő a tudtunkra adta, hogy mihamarabb jelenteni fogják az uralkodónak érkezésünket, addig rendezkedjünk be nyugodtan. Az uralkodó rendelkezésünkre bocsát egy olyan szobát is, ahol kialakíthatom a laboratóriumomat. Az alap felszerelést már beszerezték. Tulajdonképpen meg sem lepődtem az előkészületeken, hisz ismertem az uralkodó elhivatottságát művészetem iránt. Edwarddal bejártuk a szobákat, ellenőriztem a laboratóriumban elhelyezett eszközöket, feltűnt, milyen szakértelemmel rendezték be a szobát. Magam is áthordattam a saját kocsimon szállított, számomra fontos eszközöket, és Edward segítségével egész otthonossá tettük szobáinkat. Rövid pihenő után úgy döntöttem, elindulok felfedezni a várost. Edward még aludt, nem akartam felébreszteni, ezért egyedül vágtam neki az útnak. Lesétáltam a folyóig, melyet az olvadás és a tavaszi záporok hatalmassá duzzasztottak, majd’ kilépett a medréből. A vár környékén kisebb volt a zaj, elidőztem a domboldal ligeteiben, csak néztem, néztem a víz lassú áramlását, beszívtam a tavaszi virágok illatát. Más volt ez az illat, mint azon vidéken, ahonnan származom, dúsabb, erősebb és felkavaróbb. Szinte megrészegültem, ahogyan átsétáltam a másik partra. A hídon zenészek és árusok mozgolódtak és hangoskodtak, mind a tallérjaimra éhes szemekkel méregettek. A másik partra átérve szinte beléptem a langyos alkonyatba, mintha bársony szárnyakkal átölelt volna egy hatalmas angyal, biztonságban éreztem magam. Órákon át kóboroltam még a városban, beszívtam minden illatát, hallgattam ismeretlen, különleges hangjait és zenéjét. Késő éjjel érkeztem vissza a várba, ahol Edward már feldúltan várt.
- Az uralkodó már értünk küldetett – fogadott köszönés nélkül.
- Mikor? – Hirtelen ledobtam magamról a köpenyem.
- Egy órája. Azt üzente, azonnal járuljunk elé, amint ön megérkezik.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fogad minket. – Próbáltam leplezni zavarom. Tudtam, éreztem, hogy milyen eltökélt, de arra nem számítottam, hogy ennyire tűkön ülve vár már ránk.
- Jól van, Edward, gyorsan szólj a szolgáknak, hogy megérkeztem, addig felkészülök. – Megmosakodtam, átöltöztem, s egy fertályóra múltán már mindketten készen álltunk a szobánk előtt, az egyik ceremóniamester társaságában, aki elvezetett minket a fogadóterembe.
A palotán áthaladva a szokásos, hazánkból ismert jelenetek fogadtak minket. Illatos, zajos konyha, árkádos szoborpark, szép leányok gyönyörű ruhákban, és természetesen az őrség tagjai mindenhol, jellegzetes egyenruháikban. Ugyanakkor egy különös érzés uralkodott el rajtam. Volt valami, amiben ez a palota különbözött minden más uralkodói rezidenciától, ahol eddig valaha jártam. A különbséget egy olyan érzékem súgta, amit az avatatlanok nem tudnak értelmezni. Magam is csak nehezen fogtam fel, mi történik, de lassan megértettem. Az uralkodóhoz közeledve egyre erősebben éreztem azokat a testetlen érintéseket, melyek karokként tapogatóztak felém. Hagytam, hogy a távolból feltérképezzen, hisz nem volt semmi titkolnivalóm. Tisztán és őszintén indultam hozzá, és állok elé.
Mindenhol fáklyák és gyertyák égtek, melegítve, fényt adva a rideg belső tereknek, de most ez a kellemes meleg sem nyugtatott meg. A tapogató karok fojtogató ölelésében egyre feszültebbé és zavarodottabbá váltam. Feltűnt, hogy Edward is különösen viselkedik, mintha alvajáró volna, tekintetéből eltűnt a fény és a fókusz. Mi mindketten túlságosan érzékenyek voltunk ezekre a hatásokra, ezért aztán kissé tétován léptünk be a nagy, kovácsoltvas elemekkel megerősített faajtón, mely a fogadóterembe vezetett.
Arra számítottam, hogy majd számtalan szolga és tanácsnok fogad minket az uralkodó társaságában. Már előre vártam, hogy zenészek és ágyasok sora csüng majd a császárról, de a terem, melybe beléptünk, feltűnően üres volt. A legtávolabbi ponton foglalt helyet maga az uralkodó, s csak néhány őr, s vagy féltucatnyi, sötét leplekbe burkolózott alak tartózkodott még a teremben. A ceremóniamester utasításainak megfelelően kellő távolságban megálltunk, és meghajoltunk a trónuson feszes tartásban ülő uralkodó felé. Ő ekkor felállt, és közelebb lépett.
- Nem is hiszi, mennyire vártam már önre, mester – fordult felém. Én nem mertem felemelni a tekintetem, csak halkan lehajtott fejjel válaszoltam.
- Hatalmas megtiszteltetés, uralkodó fenség, hogy palotájában fogad. Méltatlannak érzem magam ekkora kegyre. – Attól, hogy mesternek nevezett, elállt a lélegzetem is. Otthon is megbecsültek, de ezt a megszólítást egy ekkora hatalmasságtól költői túlzásnak éreztem. Szinte remegett a lábam.
- Kérem, doktor, hagyjuk a formalitást. Ön is tudja, mennyire tisztelem a munkásságát. Öntől tanulni számomra hatalmas lehetőség volna. Köszönöm, hogy eljött. Jöjjön, üljön le, biztosan fáradt. – Ekkor a nőiesen finomkodó modorú ceremóniamester a trón közelében, a nagy faasztal mellett elhelyezett két székre mutatott, ujjaival gyorsabb mozgásra sürgetve minket. Lopva Edwardra pillantottam, aki falfehér volt, és mechanikusan hajtotta végre a mozdulatokat.
Szemem sarkából láttam, ahogyan a csuklyás, sötét ruhás alakok mozgolódni kezdenek, de igyekeztem nem feltűnően bámulni őket. Helyet foglaltunk az uralkodó jobbján. Szolgák sürögtek-forogtak, s hamarosan fényárban úszott a terem ezen sarka is. Az asztalra gyümölcs és bor került.
- Kérem, fogadják ezt a bort és gyümölcsöt vendégszeretetem első jeleként – fordult felénk az uralkodó - Azt szeretném, hogy minél jobban érezzék magukat itt, nálam. Tudom, hosszú volt az út, és későre jár, nem is rabolom soká idejüket, csak néhány szóra még. Túlteng bennem az izgalom, hogy önnel, doktor megosszam a gondolataimat – itt megállt, ivott egy korty bort, én pedig először életemben szemtől szemben pillantottam meg a császárt. Hallottam már hírét, de nem tudtam elképzelni, milyen lehet. Az uralkodó ereje teljében lévő férfiú volt barna, rövidre vágott hajjal és szakállal. Ami először megragadt benne, két hatalmas, valós koránál mélyebb bölcsességet tükröző szeme volt. A tapogató karok viszont nem belőle indultak ki, hanem az arctalan, sötét masszából, mely leplekbe burkolózva a fal közelében gomolygott. Mostanra azonban visszahúzták karmaikat, így nyugodtan, szinte már békésen figyelhettem az uralkodót. Nem tudom, hogyan történhetett, de szinte elvesztem a tekintetében. Ebben nem volt semmi szemfényvesztés, semmi trükk vagy mágia, egyszerűen lenyűgözött az a szilaj, de mégis melankolikus szépség, mely belőle áradt. Gyorsabban vert a szívem, összeszorult a torkom, egy kupa bor után nyúltam, mert a szám is kicserepesedett e pár perc alatt. Mintha gonosz bűbáj áldozatául estem volna, elbódultan, zavartan ültem, s közben nem tudtam levenni a szemem az uralkodó arcáról. Ö mosolyogva tekintett vissza rám. Szó sem volt gonosz bűbájosságról.
- Mondja, doktor, volt már valaha sikeres tapasztalata az Opus Magnummal? – A szemeim kikerekedtek, Edwardra néztem, aki azonban kifejezéstelen arccal szemezgetett egy tál mazsolából. Nem számítottam arra, hogy rögtön a közepébe vág.
- Fenséges császár, én inkább az elmélettel foglalkozom. A nagy átalakulás, a bölcsek köve az én szememben olyan esemény, amely akár meg is nyilvánulhat a maga materiális valóságában, de a mögötte feltáruló spirituális út érdekel igazán – miközben magyaráztam, nem tudtam nem észrevenni, milyen izgalommal csüng minden szavamon, s közben lelkesedése mögött feltárul valami, amire egy emberöltőnyi ideje várok. A szemében láttam a szikrát, ami lángra lobbanthatja a világot.
- Tudja – folytatta aztán szavamba vágva –, sok tehetséges adeptus dolgozik a nagy művön, de egyik sem járt sikerrel. Nagy küzdelem ez. Én mindent megteszek, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsam a számukra, de a tehetségük sajnos korlátos. Ide olyan ember kell, mint ön, doktor – lelkendezett úgy, hogy arca egészen kipirosodott. Szemében tűz forrt, a fekete és végtelen űr megtelt élettel, mintha jáde port szórtam volna a lángok közé, folyékony zölddé nemesedett, majd aranyban ragyogott. A közelsége felhevített, jobban, mint az asszonyi érzékiség, hisz ez szellemi vágy volt. Láttam, benne tisztán láttam a lelki társat, a hasonlóért égőt.
- Fenséges uram, ne pazaroljuk szellemünket az Opus Magnum anyagi oldalára! Sokkal fontosabb az az út, amit ez szimbolizál, s amit az ember maga bejárhat a transzmutáció mintájára – elvesztem a szemében, ereje felemésztett, a forrongó láva benne és bennem egy közös folyammá egyesült, immár benne és általa égtem én is.
- Doktor, maga nem értett meg engem – nézett egyenest a legmélyebb mélységekbe bennem, szikrázva, de ez a szikra hirtelen megfagyasztott –, én aranyat akarok!
Nem beszélt hozzám többet, palástját maga köré rántva kiviharzott a teremből, az arctalan massza és néhány őr sietve követte. A szolgák és a ceremóniamester azonban maradtak. A piperkőc szépfiú letelepedett mellénk.
- Ne aggódjon, doktor – tette a vállamra elkényeztetett, parfümöktől illatos kezét –, mindenkivel így bánik a maga fajtájából. Egyszerre tiszteli és megveti magukat. Kérem, ne sértődjék meg, s ne rohanjon vissza királynője oltalmába azonnal. Ha marad, sok érdekes dolgot tapasztalhat.
Valóban sok érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb. Kaptam szépen felszerelt laboratóriumot, találkozhattam az udvari csillagászokkal, botanikusokkal, művészekkel, bejárhattam a gyönyörű kerteket, a messzi vidékekről összehordott állatok, növények, kövek és művészeti alkotások garmadájában lelhettem kedvemet, de a császár nem fogadott. Leveleket váltottunk egymással, mintha a világ másik végén dolgoztam volna. Arra kért, fejtsem ki neki bővebben vélekedéseimet a művészetről, s egyre sürgette az Opus Magnumot. Én csalódottan és fájó szívvel bezárkóztam kis, saját világomba. Alig mentem ki a laboratóriumból, mert tudtam, képes vagyok megadni neki azt, amire vágyik, de azt is megértettem, hogy lelke még nem készült fel az átalakulásra, s talán soha meg sem tudja, milyen szikra lakik benne.
Pár hónap eltelt, kívül tombolt a perzselő nyár, mikor befejeztem a művet. Nem éreztem magam sem boldognak, sem elégedettnek. Jó iparos módjára végeztem el, amit kellett. Edward is elfáradt már, betelt a várossal, a palota nyújtotta élvezetekkel, naphosszat hordta kettőnk számára a könyveket a császár óriási könyvtárából, amelyet természetesen a rendelkezésünkre bocsátottak. Az új olvasmányok, a hatalmas szellemi kincstár vált legfőbb értelmévé az itt tartózkodásomnak. A császár által úgy áhított nagy mű csak mellékesen alakult a lombikokban, míg aztán egy júliusi napon testet öltött. Mivel szolgák csapata figyel és ellenőrzött a nap minden szakában, természetesen azonnal híre ment, hogy elkészültem, s pár órával később már a császár hívatott, ráadásul ez alkalommal egyedül kellett mennem.
A szokásos útvesztőn haladtunk végig, a csápok tapogatózásán már meg sem lepődtem, a hűvös falak rejtekében, a nagy ajtón túl már várt rám a császár, kiélesített érzékekkel, mámoros hangulatban.
- Drága doktor! – köszöntött a formalitások teljes mellőzésével – Már alig vártam, hogy elkészüljön, s ön nem okozott nekem csalódást. Mélyen meghajoltam, és féltérdre ereszkedtem előtte az udvari etikett szerint.
- Hogy gondolja, kérem, foglaljon helyet mellettem! Boldog nap a mai, ünnepeljünk! – Leültem mellé a székre, most már csak az érdekelt, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a beszélgetésnek, s végre indulhassunk vissza, hazánkba.
- Megtisztelő, fenséges úr, hogy önt szolgálhattam szerény képességeimmel – mondtam teljesen őszintén. Akármennyire is igyekeztem érzelmileg távol tartani magam az eseményektől, ismét átragadt rám a lelkesedése. Nem tudtam megállni, hogy rá ne pillantsak. A hónapok alatt, amit udvarában töltöttem, sokat gondoltam az első találkozásra, a pillanatra, amikor először láttam őt. Pontosan tudtam, már akkor, hogy a császár egészen közel jár ahhoz, amit én keresek, s amit nyughatatlan lelkem és bűneim miatt magamban biztosan nem tapasztalhatok meg. Neki viszont segíthettem volna átlépni az emberi korlátokat, ha ő lehetett volna a príma matéria, ha át tudta volna alakítani a benne ragyogó napot a teljességgé. Elfecsérelt, haszontalan időnek éreztem a palotában töltött hónapokat, mert az igazi mű megmunkálatlanul, magára hagyatva állt előttem. Valódi célomat nem teljesíthettem. Tudtam, hogy tiszteletlenség, de el kellett mondanom. Ő épp a kis aranyrögöt forgatta hosszú, férfias ujjai közt, miközben lopva egy-egy pillantást vetett a munkám közben papírra vetett jegyzeteimre.
- El kell, mondjam, fenséges császár, hogy dolgom végezetlenül indulok hazámba.
- Maradjon még, doktor, palotám mindig a rendelkezésére áll, minden felszerelésével és könyvtárával, nagyra becsülöm az ön jelenlétét. – Elmerültem izzó szemében, csillagként fénylő bűvkörében, ami úgy vonzott, mint bolond lepkét a tűz.
- Másra gondolok, fenséges uram. Tudom, hogy az igazi Opus Magnum önben vár arra, hogy megszülessék, én tudnék segíteni.
- Már megint kezdi? – mosolyodott el hirtelen. Most már biztosan tudtam, hogy nem érti, miről beszélek. Hiába annyi nagynevű mester és annyi óra olvasás, nem tudott igazán mélyre jutni a tudás őbenne. Nekem pedig nem fogja engedni, hogy kezembe fogjam a szívét, és segítsek neki megtalálni az utat a nagy egyesülés, az öntudatra ébredés felé.
- Bocsásson meg, hogy ismét előhoztam, többé nem fordul elő – válaszoltam aztán, szomorúan figyelve, ahogyan kedvét leli egy csillogó kődarabban.
Így ért véget látogatásom az aranyvárosban. A kép, amit a császárról megőriztem mégsem az utolsó maradt, nem az az öntudatlan gyermek, aki féltve simogatja a csillogó kincset, hanem az első éjszaka, az első találkozás, amikor fényével és erejével oly kegyesen engem is megajándékozott. Csak egyetlen lépés hiányzott, egyetlen határozott mozdulat, s eggyé válhatott volna a fénnyel, megérthette volna önmaga nagyságát. Nekem ez a találkozás rengeteg erőt és inspirációt adott, örökké hálás leszek a császárnak, még akkor is, ha ő soha nem tudja meg, milyen jót tett velem.
Az egész éjszaka utazással telt, s még hajnalban is robogott a kocsi. Már éppen szólni akartam a kocsisnak, hogy ideje volna lecserélni a lovakat, mert szegény párák már biztosan a végletekig felhasználták erejüket, amikor segítőtársam, az ifjú tehetség, Edward kinézett az ablakon, és széles mosollyal fordult felém.
Elolvasom »
Fák hasadnak és belőlük álmok, várok.
Valami nagy és mozdulatlan, ősi isten
bolond zarándoka lettem.
Elolvasom »
Mostanában mindig fázom. Várom a tavaszt, de a tavasz még nagyon messze van, s talán sosem jön el. Nem akarok úgy elmenni, hogy ne lássam még utoljára a feléledő fákat, a színek végtelen kavalkádjába boruló mezőket. Sétálni akarok a fényben, inni a friss forrásvízből, szagolni a virágokat, még egyszer, utoljára. Egyedül fekszem a kis szobában, vastag anyag öleli a testem, párnák és takarók bástyáznak körül. Az ablak messze van, nem is nézek ki rajta, úgyis hiába, csak szürkés derengés csordogál a fagyott égről. A víz csak poshadt lötty, virágok helyett csak száradt kórók feszítenek asztalomon, halott dekoráció, élettelen hamisítvány minden körülöttem. A fényt gyertyák tömegével igyekeznek pótolni, de az illúzió nem melegít, se testet se lelket.
Mellettem, a kis asztalon egy hűs márványdarab fekszik. Néha megérintem. Ő volt az utolsó terv, már beleálmodtam a lelket, de nem tudom világra hozni. Kiesik kezemből a szerszám, nincs már erőm megfogni és megmunkálni az anyagot. Önkínzás, hogy itt tartom, magam mellett, mégsem tudok megválni tőle. Érezni akarom a szagát, azt a fullasztó, rideg ölelést, amiért égtem egész életemben, amikor megtelt a szám és az orrom, az egész bensőm a márvány porával. Azt akarom, hogy az utolsó, meg nem született gyermekemmel temessenek el, ha eljön az idő. Közel van az a perc, már kapuit tárja felém az öröklét. Nincs jó pillanat erre, mindig lenne még mit tenni. Úgy megyek el, hogy soha sem tudhatom, amit valaha létrehoztam visszhangozza-e azt a tudást, amit összegyűjtöttem, azt a szépséget, amit láttam. Nem tudom, emlékezni fognak-e rám, s azt sem, volt-e értelme annak, amit valaha életemben tettem. Kétségek gyötrik fáradt elmém. Jobb, ha nem gondolkozom, csak figyelek, kifelé, az ajtón túlra.
Hallom őt. A szomszéd szobában vizet melegít a tűz felett. Meg fog mosdatni, olajakat csepegtet a vízbe, s száraz virágszirmokat dobál belé. Azt akarja, hogy ne érezzem a testemből áradó bűzt, ami az egész szobát átitatta. Ha csak rá gondolok, megtelik a szemem könnyel. Undorító pátosz uralkodott el rajtam, szentimentális lettem. A saját, múló életem siratom, ha rá gondolok. Kétségbe ejt és feldühít az elkötelezettség, amivel mellettem maradt. Nem vagyok méltó, s értelme sincs annak, hogy rám tékozolja az erejét. Azt az erőt, amit így, méltatlanul loptam évtizedeken át. Nem tudtam, mit adni cserébe, csak szigorú, mindig korholó tekintetem, a paloták pompája helyett csak poros és hideg dolgozószobámat, lányok kényeztető bája helyett csak szikár barátságot.
Megáll az ajtó előtt, hallom a lélegzését, az aggodalmas, mély sóhajait. Egy szolga siet hangos csattogással, majd’ elcsúszik a nagy igyekezetben, de végül kitárul a két nehéz szárny, s belép az én lovagom. Még mindig öröm őt látni, szelíd napfény csordul a szeméből, kék tükröt tart a bronzedényben illatozó, forró víznek. Az edényből citrus és levendula árad, s én szégyenemben is boldogan adom át magam a tisztulás rituáléjának. Közben becsukom a szemem, mert félek a látványtól, ahogyan a megereszkedett bőrredők között a kipárolgások és a megült por szennyét csutakolja serényen és gyengéden. Ilyenkor inkább belemerülök a múlt gyönyörű képeibe.
Amikor először láttam, éppen csak egy pillanatra, két asszonnyal igyekezett misére, a katedrálisba. Még alig volt férfi, ostoba ruhákba öltöztették azok, akik nem értették a teste szilaj, csikó-szépségét. Mint később megtudtam, a nővére és a nevelője tartottak vele, két unalmas arcú, kolostorba való, hideg és meddő nőszemély. Nem tudtam pontosan megfigyelni minden részletet belőle, amit akartam. Épp csak a sziluettjét vettem ki, ahogyan kiszáll a címeres kocsiból. Hiába kerestem az arcát, félig széles, tollas kalap takarta, csak a mozdulatait láttam élesen. Fejedelmi járását, ami nem vallott egy ilyen fiatal fiúra, a gráciát, ami messziről is sugárzott. Nem csaptak be az első, felületes benyomások. Amikor aztán később bemutattak minket egymásnak (az ifjú nemes ugyanis valamiért rajongott az alkotásaimért), nem kellett csalódnom jellemében. Tiszta volt, kegyes és nem csak rangjában nemes.
A barátságát ajánlotta nekem, rettegve közben, hogy nem fogadom el, s elhajtom, mint annyi másikat, aki a művészetem vagy a dukátok miatt a nyomomba szegődött. Mások így ismertek, senki kegyét nem kerestem, s nem adtam könnyen a barátságomat. Elzavartam azokat, akik méltatlanok voltak, s így alig maradt körülöttem valaki. A remélt gazdagság vagy a beavatás ígérete sok kalandort vonzott még zord hírem ellenére is, de olyat, mint ő, soha senkiben nem találtam. Még csak tehetséges sem volt, nem is értette pontosan, hogyan válik élettelen anyagból művészet-mágiával élő, pedig ő, csak ő volt a príma matéria. Benne és általa keletkezett minden szikra, minden lehelet, ami életet varázsolt szemekbe és karokba, egy mozdulatba, egy tekintetbe. Nem is értette, de talán érezte, hogy alkotásaim szíve lett a közös úton. Nagy hevemben mégis becsaptam önmagam. Túl nagyra vágytam, túl sokat akartam, s miközben ő örökké sarkallt többre és többre, én Ikaroszként megfeledkeztem korlátaimról.
Meg akartam formázni, le akartam másolni, új, örök életet akartam adni gyönyörű vonásainak, tökéletes formáinak. Embernek ez nem sikerülhet, a kő mindig csak kő marad. Hiába vágytam rá, hogy kezem alatt megelevenedjen a mű, csak ócska árnyékok születtek. Isten szépséges teremtményeiről az idő lefonnyasztja a bájt, csonttá és bőrré, aztán porrá és hamuvá teszi őket, a másolat mégis megőrizhet valamit belőlük, de a másolat csak másolat marad. Istent akartam játszani. Hát ki ne akarna azok közül, akik nagy kegyelméből tehetséget kaptak? Boldog és áldott önkívületben adtam minden angyalnak és nemesnek egy picit őbelőle, hogy a nyoma rajta maradjon mindenen, amit a kezem és elmém alkotott. Mégis hiába volt minden próbálkozás, szépségéhez és valóságához képest semmit sem értek a másolatok.
Amikor a közelemben volt, nem tudtam betelni vele, s ő bőven elhalmozott kegyével. Mégis örök boldogtalanságra és fájdalomra ítélt. Minden porcikáját megismerhettem, követhettem ujjaimmal, miközben festettem, kalapáltam és véstem őt. Minden apró eret a kezén, minden hajlatot és színt, minden izmot és csontot, minden testit felfedezhettem belőle, de ridegségem és az idő örökre eltávolított a lelkétől, amire hiába vágytam. Nem lehetett az enyém. Minden egység hamis, minden ölelés elválás. Hittem az égi szerelemben, de csalódtam, ezerszer csalódtam a hitemben. Ez az öreg test, ez a bűzös és petyhüdt húsburok cserben hagy. S a szellem se tud már szárnyalni, az örök éjszaka tengerére indulok, vitorláit bontogatja már az elmúlás.
Látom az arcát, mindig az ő arcát látom, isten képmása ő. Ez az égi szerelem, meglátni az istent benne, dicsőíteni és bűnösen imádni örökké. A szerelem megvakított, eltávolított mindentől és valahogyan mégis közel vitt a fényhez és az élethez. Ez a nagy csapda a boldogságban, a felismerésben, hogy van valaki, akiért érdemes volt megszületni, élni és látni a világot. Ha ő mosolyog, mosolyog minden, ha sír, beborul, s eltűnik minden fény. Hamissá és hazuggá tesz mindent a szerelem. S ebben a talmi világban észre sem vesszük, távol kerülünk magunktól és szerelmünk tárgyától egyaránt, mert csak az eszményt imádjuk vagy gyűlöljük minduntalan, vakon. Különös vakság ez, ami ihletet és erőt hozott, táplálékot a szívnek.
Most érzem csak, mennyire hiányzik az élet. Róni az utcákat, nézni a hajnali piac sürgés-forgását, a folyó mellett ruhákat mosó erős, vastag karú asszonyokat, a lovakat csutakoló inasokat, a reggeli őrjáratot járó, álmos szemű, bortól és nőtől szagos katonákat, engedni, hogy a napfény megérintse, megperzselje a bőröm. Érezni mindezt, a szagokat, a színeket, a fényt. Évtizedeket töltöttem szürke falak között, halott tárgyakkal körülvéve. Hiányzott a társaság, a mosoly, a dal, a vidámság, de talán így magamban, önmagamból többet adhattam, többet hozhattam világra a látomásokból. Nem lehetett könnyű út kísérni engem, a csavargónak öltözött, rossz modorú, mindig íjként megfeszült embert. Most érzem csak, mennyi szépség mellett sétáltam el a hosszú úton, de a legszebbet szerencsére nem sikerült mégsem elmarnom magam mellől. Ezért éled bennem a hála, s elűzi a hiányt, a megbánást, az elvesztegetett és eltékozolt időt.
Azóta, hogy először sodorta elém a végzet, eltelt egy emberöltő. S ő még most is itt áll mellettem, meleg és tiszta párát hozva a száraz és haldokló kis szobába. Illatos vizében fürdet, és halk szavával nyugtat, mint beteg juhot a pásztor, s én úgy hagyom rá magam, mint az állat gazdájára, békés megnyugvással, szelíd tehénszemű beletörődéssel. A vízzel teli edényt a földre teszi, hasított fát rak a tűzre, boldogan figyelem, ahogyan lángra kap. Aztán újra közelebb lép. Megérinti a vállam, mosolyog.
Ó, szép Alkibiadész, mosolyod a fény! Már nem tudom viszonozni, minden elfogyott, a hang, a szó, a játék, karomból és combomból az erő, szememből az álmok. Egy emberöltőnyi boldogság veled volt istentől az ajándék, de nem tudok hálás lenni, mert mindig hiányozni fogsz. Már most hiányzol, mert már azt látom, ahogyan épp kilépsz az ajtón, pedig még itt állsz, mellettem. Szent oltár a vállad, misztériumok kelyhe a melled. Erőd a virágkoszorús, tavaszi bikáé. Megfejthetetlen csoda vagy, ember! Elszáradt ág-karommal már hiába ölelnélek. Tudom, hogy titkon elfordulnál és mentát raknál az orrod alá, hogy ne fájjon annyira, amit megváltoztatni nem lehet, a halál szaga rajtam. Még mindig gyönyörű vagy, bár a szelíd, játékos kerub szemek helyett most bölcs és gondterhelt tekintettel nézel felém. Jót tett neked a kor, a férfi élet, csak nemesített. Ha itt vagy, szinte már újra erősnek érzem magam, szinte már lépnék is ki az ágyból, hogy a szerszámot kezembe fogva vésni kezdjem a gyermeket, Krisztust vagy oroszlánt, nemest vagy szépséges hetérát. A gyermek halottan hever, s nem hordozhatod helyettem terheim, istentől kapott tehetségemet sem adhatom neked, bármennyire is szeretném. Tékozlón heverek helyette, lelkemben átruházhatatlan kincseimmel, s csak arra vágyok, hogy karodban vigyél át a túloldalra. Gyengéd, erős karodban hordozzál engem.
Mintha értené, hová ragadtak a lázálmok, leül mellém, igazít a takarók kusza rétegein. Félig csukott szemekkel fordulok felé, a félálom szivárványon át látom még az arcát, nem fordul el, nem fél, bátran fogadja, hogy ezek az utolsó pillanatok. Én is tudom, ő is tudja, átölel. Messziről hallom, hogy dúdolni kezd egy ismeretlen dallamot és ringat, ringat, mint egy gyermeket. Látom az ablakon túl a tavaszodó földet, a fák rügyekkel duzzadó ágait. Újra látom a napot.
Az írás publikálás miatt hibernálva.
Eső szitál, mint fénysugár a lombokon.
Kiszáradt fák között tűnődve hallgatom.
Kopár sziklák kietlen csúcsán ébredek,
Szemem kútjából fehér homok pereg.
Elolvasom »
Részeg szárnyakon
szomjas kábulat,
fénytől elvakult
szemmel láttalak.
Fényedben szédülök,
öledben bújok el.
Fényedben meghalok,
egy hattyú énekel.
Sorban teltek a napok, egyre nagyobb várakozás feszültsége lengte be termeinket. Alig múlt el az éj, alig keltem fel, már jöttek a lányok, gyönyörű virágkoszorúkkal a hajukban, színes ruhákba öltözve. Vizet hoztak és lemosták a bőröm. Minden tiszta és illatos. Megkarcolom a mellkasom és a bokám, sokadszor nyílik a bőr, sokadszor fakad a vér. Nézem, ahogyan lecsordul, rozsdássá festve a homokszínű bőrt. Megint egy hosszú tisztítási rituálé következik. Közben a vérem homokkal keveredik. Vizet öntök rá, masszává gyúrom, aztán egy edénybe borítom az egészet. A nap kúszik felfelé. A templomszolgák már készítik az ételeket. Hosszú, végtelen várakozás az életem. Az örök várakozás azonban hamarosan véget ér. A főpap tegnap választott. Katona kellett, erős és fiatal. Mostanában hiába nőtt a seregek száma, hiába vezettek hadjáratokat minden égtáj felé, a harctéri sikerek elkerülték az uralkodót. Úgy döntött, ideje radikálisabb hangon fordulni az istenekhez. Először szánta rá magát, hogy seregeiből feláldozzon egy dicső, fiatal, erős harcost, abban bízva, hogy ez majd kiengeszteli az istent, aki talán mellőzöttnek hitte magát. Nekem nincs jogom megkérdőjelezni a főpap és az uralkodó közös döntését. Nekem végre kell hajtanom a rituálét.
Figyelem, ahogyan a vér elkeveredik a homokkal és a vízzel. A fiatal lányok épp a szentélyt takarítják. Kint feltámad a szél, szédítő illata van a viharral terhes levegőnek. Valami hideg hasít belém. A gyomrom mélyéből induló jeges fájdalom feszít és kínoz. Remegni kezd a kezem, hirtelen kevés lesz a levegő. Zihálva dőlök a falhoz, a szolgák ijedten pillantanak rám, de gyorsan elkapják a tekintetüket. Nem volna szabad engem nézniük, de se erőm se kedvem rendre utasítani őket. Hűvös és idegen a templom, nem bízom, nem hiszek már semmiben. Tegnap mindennek vége lett. Miért pont őt? Miért őt, a legjobb barátomat? Őt, akivel együtt nevelkedtünk, akivel együtt tanultunk vadászni, együtt figyeltük a sasok röptét, a folyókat, a tüzet, akivel áhítattal hallgattuk az asszonyok és lányok énekét, a Napistent köszöntő hálaadást. Mindezek közül a tüzet szerette legjobban, a tisztító, melengető, emésztő tüzet. A Napban izzó tüzet, a fény ragyogó tüzét. Most pedig a Nap lassan őt is elemészti.
Beleszagolok az illatokat füstölő templomi homályba, dobok és csengők meditatív állapotba ringató zenéje éled. Most semmi nem segít, hiába odáznám el az utat, ami barátomhoz vezet. Az idő vészesen fogy, a Nap delelőre érkezett. Teljes papi ruházatot öltve vágok hát neki az az útnak, mely az uralkodó szállását körülölelő barakkokhoz vezet, ahol a testőrség tagjai vannak elszállásolva, mikor a nagyúr palotájában tartózkodik. Hiába próbálom megtisztítani elmémet a félelemtől és szomorúságtól, hiába emelkednék el az emberi vágyaktól és kötődésektől, a kétségbeesés sűrűsödő szövete beborít. Ismerem az ösvényt, minden fűcsomót és követ, minden kanyarulatot, ami hozzá vezet, de most inkább eltévednék. Azt sem bánnám, ha egy párduc rontana rám a sötét erdő mélyéről és meleg húsommal csillapítaná éhét. A nehéz ítéletet hordozom roskadozó vállaimon.
Mosolyogva fogad.
Nahát, azt hittem, nem látlak napokig!- kiáltja már messziről. Hosszú haját fonja éppen sűrű fonatba.
– Mégis itt vagyok – keserűen én is elmosolyodom.
– Gyere – int befelé a kunyhóba. Belépek. Természetesen viselkedik, mintha észre sem vette volna rajtam a komor szótlanságot. Kancsót és két poharat vesz elő, kristálytiszta vizet tölt a poharakba. Hajnalban hozhatta a közeli patakból.
– Fáradtnak látszol, biztos napok óta tartanak már az áldozati rituálé előkészületei. Hallottam a nagyúr udvarából, hogy addig nem indulunk csatába, míg az áldozatot be nem mutatjátok, s az isten magához nem veszi jussát.
– Igen, most mindenki ezzel foglalatoskodik a templomban – bólintok zavartan. Elfogy a levegő, zihálok, nem bírom tovább, ki kell mondanom.
– Választottak áldozatot. Az uralkodó és a főpap eldöntötték. Nem tehetünk semmit. Egy katona kellett, erős és fiatal, erényes, aki kitüntette már magát a harctéren. Valaki, akiért kár – a hivatalos indokolást hadarom, mint aki maga sem tudja, mit beszél. Kitágult pupillákkal bámul, zavaros, fénytelen szemekkel. Azt képzelem, hogy ez csak álom. Nagy levegőket veszek, próbálok megnyugodni. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egész testemben remegek, könnyek nélküli zokogás ráz. Ő üvegesedő tekintettel ül szemben velem. Aztán kiszakad az első dermedtségből, élénk lesz, és megragadja a kezem.
– Egészen biztos ez? Úgy érted, engem választottak? - minden izma megfeszül, ugrásra kész ragadozó lett hirtelen, megfagy bennem a vér. Szelíden lefejtem a kezét karomról. Nem sírok, nem zihálok, tehetetlenül vállaimba kapaszkodom, összegörnyedek, mint egy fáradt szolga a nap végén.
– Igen, egészen biztos – súgom a karjaim mögé bújva, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban felöklel. Nem is merek ránézni, percekig húzódik a kínos és szorongató hallgatás. Feszülten hallgatom zavart és kapkodó lélegzését. Lassan mintha mégis kissé megnyugodna. Képzeletembe közben ezernyi kép és ábránd tolul. Szökésről fantáziálok, lázadásról az isten és az uralkodó ellen. Most érzem csak azt a metsző gyűlöletet, amit nem akartam eddig elfogadni, megérteni, de még nevet adni neki, szavakba önteni sem. Nem akarom! Nem akarok tehetetlen szolgaként engedelmeskedni mások akaratának, hogy megöljek valakit, akit azóta szeretek, mióta az eszemet tudom. Elmerülök saját fájdalmamban, szinte észre sem veszem már őt, mintha azzal, hogy tudatosult volna bennem mindez, már meg is oldottam volna a problémát.
– Akkor tehát holnap vége mindennek? – kérdezi, mintha csak én mondanám.
– Holnap vége mindennek – válaszolja belőlem a visszhang.
– Egyetlen napom maradt, egy délután és egy éjszaka.
– Holnap reggel már fel kell készítenünk, a szokások szerint.
– Nem tudok elbúcsúzni senkitől, nincs már idő elmenni a szüleim házába, a húgom házába és arra sem, hogy elbúcsúzzak a lánytól, aki a párom lett volna a következő napéjegyenlőség ünnepén.
– Mindannyian büszkék lesznek rád, amiért győzelmet hozol népünknek dús véreddel és erős szíveddel – hirtelen rádöbbenek, hogy amiről beszélek, az a legnagyobb ostobaság a világon, üres és buta szólam. Valami hideg érint meg ismét, lassan omlik és árad a jeges hullámzás, lassan megfagyok. Pengeként hasít belém a felismerés, hogy üvöltök.
Hosszú, drága idő telik el, aztán mindkettőnkön segít a friss forrásvíz és az illatos, kábító füst. Végtelen hallgatás kísér bennünket, ahogyan elindulunk a forrás felé a jól ismert csapáson. Egy kígyó siklik előttünk, madarak reppennek szét a levelek zörgésének, az ágak reccsenésének zajára. A léptek monotóniája képlékeny nyugalmat teremt bennünk. A vállára teszem a kezem, a bőre összerándul az érintés alatt. A parton ülve nézzük a vizet, apró gyöngyök ragyognak a kék áramlásban, az alkony rózsaszínre festette a látóhatárt. Nyugodtan lélegzünk, a sírás megtisztított, a hosszú séta elfárasztott bennünket. Tervek gomolyognak bennem, egészen konkrét és formálódó ötletek.
– Mi lenne, ha megszöknénk? Neked van lovad, én is tudok szerezni egyet, gyorsabbak lennénk, mint ők. Soha nem érnének utol bennünket. Tudok egy helyet, egy kis völgyet két napra innen, a nagy hegyek között, magasan, a hóhatáron. Ott nem találnak meg, ott nem jár senki, elrejtőznénk egy barlangban, erőt gyűjtenénk, aztán néhány nap múltán átkelhetnénk a határon, távol, messze, hetekre innen már nem követnének. Eljönnél velem? Bízol bennem? - ő csak szelíden nézi a homályba vesző csillámlást.
– Nem engedem, hogy bántsanak. Annyira, annyira igazságtalan ez – megszorítom a kezét.
– Megkérdőjelezed a tévedhetetlenek döntését?
– Nem vehetik el az életedet!
– Pedig erről szól az áldozat – súgja, szinte csak a víznek, a felhőknek, a feltámadó alkonyi szellőnek.
– Neked élned kell! Kora hajnalban megszökünk. Azt mondom majd, bevonulok veled a templom egyik kamrájába, ahol majd végrehajtom a tisztító rituálét, de nem így lesz. Kihasználjuk majd a sötétség fátylát, s azt, hogy megbíznak bennem. A lovakat majd a szentély hátsó bejáratához vezetjük, oda ahol csak a papok közlekednek. Most nem lesz ott senki, ebben biztos vagyok. A többiek együtt imádkoznak majd a belső szentélyben, elfogyasztják a szent kaktusz darabjait, és révületbe esnek. Mindig így van áldozat előtt. Senki nem fogja észrevenni, csak akkor, amikor már késő lesz. Majd elbújunk, fa odvába, vízmosásba, barlangba és kövek közé. Megtaláljuk a módját, hogy rejtve maradjunk a szemük elől. Papi ruhámat a szentélyben hagyom, te is a magad harcosi díszeit, egyszerű leplekbe bújunk, nem ismernek majd fel minket – felhevít a tervezgetés, szinte már elhiszem magam is, hogy sikerülhet a terv, s nem csupán lázálmok járatják a bolondját velem.
– Mondd el az igazságot – mintha mennydörgés szakítana ki a tervezgetés talmi boldogságából.
– Mi fog történni velem holnap?
– Ha minden úgy lesz, ahogyan ők tervezik, akkor hajnalban megtisztítalak, lemosdatlak, illatos olajakkal kenlek be és fehér ruhába öltöztetlek. Nem lesz ott rajtunk kívül senki a tisztulás termében. Nem veszünk magunkhoz sem ételt, sem italt. Megtisztítom majd az obszidián tőrt is. Amikor a Nap a delelőhöz közelít, jönni fognak értünk egész nagy követséggel. Ott lesz majd a főpap és sokan az előkelőségek közül. Felkísérlek majd az oltárhoz, végig a lépcsőkön, fel egészen a tetőre. A Nap eléri a delelőt. Akkor az obszidiánpengével megsebezlek, mély sebeket ejtek rajtad, de ekkor még élni fogsz, lélegezni, ekkor kivágom belőled élő és dobogó szívedet. Azt mutatom fel a sóvár istennek. Ez lesz a vég. A tömeg majd ujjongani kezd, az uralkodó pedig díszes tollruhájában meghajol az égi fenség felé, aki ragyogásával elfogadja az áldozatot.
– Ez gyönyörű – súgja, miközben büszke feje a mellére hanyatlik.
– Ez borzalmas, nem engedhetem, hogy elpusztítsanak.
– Csodálatos volna, ha az isten az én véremen és szívemen keresztül, az én testem áldozata miatt könyörülne meg rajtunk. Mást sem keresek a csatákban sem, csak azt, hogy hasznára legyek uramnak. Minden napon felkínálom neki a szívemet és a véremet.
– Egy jó katona addig értékes, amíg él – próbálom győzködni.
– Ez így van, de nem félhetek odaadni az életem, ha erre van szükség.
– Miért pont te? Miért pont én? Miért mi? - kezdek jajveszékelni, de ő csitítani próbál:
– Ez a te próbád is, a te hitedé és az én bátorságomé. Milyen csodálatos, hogy lehetőséget kaptam az életre, és akár el is menekülhetnék, de nem teszem.
– Próba – nyögöm megsemmisülten. Hát persze,ez a mi próbánk. Milyen kegyetlen és értelmetlen próba.
Leszáll az éj, lassan már semmit sem látunk a csillogó vízből, csak hallgatjuk csilingelő dalolását. Nehéz elindulni, inkább örökre itt maradnék, csendesen, a vizet hallgatva, hátat fordítva mindennek, ami emberhez vagy az istenekhez köt, ami fájdalmat és szomorúságot okoz. Itt jó, most jó, csend és béke vesz körül. Itt van mellettem, hallom, ahogyan lélegzik. Nyugalom van és végtelen üresség. Jó így, nekünk.
Majdnem álom, majdnem alszom. Fények játéka vibrál a fejemben, a nap, a holnap s az örök sötétség halott csendje ölel át. Halak bőrébe bújnék, hagynám, hogy a folyó vigyen, semmit sem tennék, csak sodródnék az árral. Hangtalan énekelnék a csillagfénynek, betakaróznék sugarával, élvezném meleg fátylának érintését a pikkelyeimen. Nem kellene gondolkodnom, nem kellene tennem semmit. Megáldott és megvert minket, embereket a sors a döntés hatalmával és a gondolkodás kényszerével! A Hold szelíd arca szomorúan pillant ránk. Érzem, hogy keze ujjaim köré fonódik. Hagyom. Magához húz és megszorít. Húz, csak egyre húz. Erős mellére bújok. Elveszett gyermek, hazátlan, árva zarándok. Átölel. Itt, most, ebben a pillanatban, ebben a álomban, ha tehetném, boldogan halnék meg.
– Indulnunk kell! – szakít ki az ábrándozásból. Nehezemre esik figyelni rá.
– Máris? Még rengeteg idő van hajnalig.
– Induljunk! - nem tűr ellentmondást.
– Kerítsek lovat?
– Nem menekülök.
– Ezt nem teheted! Még van idő. Tennünk kell valamit! Az nem lehet, hogy nem teszünk semmit. Nem hagyhatom!
– Kérlek, tedd ezt meg nekem. Kísérj el az utolsó pillanatig, legyél velem akkor, amikor vége lesz. Veled meg tudom tenni, melletted képes leszek rá.
– Talán én nem vagyok rá képes – lehajtom a fejem. Ballagunk a végtelen sötétségen, valahol a messzeségben fáklyák égnek. Apró foltok csupán, feléjük tartunk. A hangja eltökélt, de nem látom az arcát, nem tudom, mire gondolhat valójában. Hamarosan meghalljuk az őrjárat hangját. Amikor melléjük érünk, lehajtom a fejem, mintha máris bűnöző volnék, mintha csupán az is elég volna az áruláshoz, hogy gondolatban elkövettem.
Már nem beszélünk. Én nem tudok, ő talán nem akar. Egyenesen a szentélybe megyünk, pedig még órák vannak hajnalig. Szolgák sietnek tiszta vízzel, friss ruhával és a rituálé eszközeivel. Elküldöm őket. Zavartan bámulom az isten arcát egy falfestményen, kevély haragja lesújt ránk. Ő, aki életet ad, aki arany tekintetével földünket termővé teszi, vérünkkel locsolja azt, s féktelen pusztítással teszi meddővé. Ő adta a barátomat, de irigy a boldogságunkra, s visszaveszi. Nem hiszek már, nem akarok többé szolgája lenni a gyönyörű Napnak.
A fáklyák és gyertyák fényében nézem őt. Levetkőzik, megmosdatom, illatos olajokkal kenem be a testét. Nincsenek a kapu mögött lovak, akik ránk várnának, akik párát fújnának a születő hajnalba. Nincs menekülés. Már nem beszélünk, mintha mindent elmondtunk volna. A végtelennek tetsző idő most kegyetlen gyorsasággal pergeti perceit, óráit. A falakat már melengeti a reggeli fény. Nem tudok beszélni az istenekhez, hiába minden főzet, minden por, füst és szárított kaktuszdarabok. Megeszek, elszívok, belélegzek mindent, amit csak tudok, de a kábulat sehol. Tisztán, nagyon is tisztán látom, ahogyan a követség közelít. Együtt megyünk a nagytemplom felé. A szolgák szép munkát végeztek rajtam. Feszül minden kötés, hajlik minden anyag, arcomon rengeteg por issza fel a megállíthatatlanul szivárgó könnyeket. Én vezetem az áldozati menetet. Két oldalamon, kissé lemaradva két erős fiúszolga halad. Jól teszik, hogy követnek, alig állok a lábamon, csak vánszorgok megtörten, félholtan. Nem nézek hátra, mert ő követ, tiszta ruhába öltözötten, harci fejdíszével szép fején. Együtt hágunk fel a lépcsőkön, az áldozati oltárok egyikéhez, a legmagasabbra. Apáink úgy képzelték, a Nap istenének magas templomot kell építeniük, hogy közelebb legyenek hozzá, hogy jól lássa áldozatukat.
Alig bírom egyik lábamat a másik után emelni, valami eltörött, valami meghalt bennem. Végül, mikor a kimerültségtől már megmozdulni is alig bírok, felérünk a lépcsők tetejére. A Nap közelít a delelőhöz. A szolgák szétválnak, hátramaradnak, kettő odakíséri barátomat a szent oltárkőhöz, ő letérdel, a szolgák eltávolodnak tőle. Ketten maradunk. Szembe fordul velem. Büszke tekintetét az én fáradt, meggyötört arcomra emeli. Minden fény és szín lekopott rólam, a festékek leáztak, hiába mázolták oly elővigyázatos és ügyes kezek. Övemről leakasztom az obszidiántőrt, most már nem hátrálhatok meg, ha ő is ezt akarja. Az arca mintha megváltozna. Látom évekkel ezelőtti arcát, a nevetését, hallom az énekét, a meséit. Együtt ülünk a vízparton, nézzük a sasok reptét és a halak színes pikkelyeit csodáljuk. Meleg van és velünk nevet minden. Ki kell nyitnom a szemem, pedig már nyitva van, mardos a kétség, gyötör a szomorúság, jéggé fagytam. Hiába állunk a delelő nap oltárán, belsőmben hideg van, sötét és üresség. Arcom maszkja megtörik.
– Biztos vagy ebben? – kérdezem lopva, hátat fordítva az alattunk örvénylő, ünnepre készülő tömegnek.
– Még soha, semmiben nem voltam ilyen biztos. Kérlek, maradj velem, hogy végig tudjam csinálni – a szemével is kér. Kezem nyújtom felé, még utoljára megszorítom, aztán a kőre mutatok, ő lefekszik elém. Lemeztelenítem a mellét. Felemelem a tőrt. A szemébe nézek, végig egymás szemébe nézünk. Nem fordul el, nem csukja be szemeit. Gyengéd szeretnék lenni, úgy sújtani le, hogy ne fájjon, hogy szelíd ölébe ringassa őt a tegnapi álom ezüstanyája. Serken a vér a seb szélein, majd lüktető, pulzáló sugárban szökik fel, mint egy forrás, az élet. A kép meghasad. Egy aranyszín kapu előtt állok, valahonnan fény szivárog, aranyfolyó csordul a lábam alatt. A kapuból valaki figyel, nem ismerem fel az arcát, de tolldíszét már láttam valahol. Szédülök, sietnem kell, de hiába lépnék, a mézszín folyóba ragadtam. Mennem kell, át kell jutnom a kapun túlra. Farkasszemet nézünk a tolldíszes férfivel. Már nincs nála fegyver, talán nem is volt, kinyújtja felém a kezét, elfogadom. Lassan kihúz a mézarany ölelésből, eltávolodom a földtől, repülök. Figyelem a megmentőmet, az arca megváltozik, nyugalom folyik át rajta, megértés. Fény lesz az arca, bevilágítja a földet. Sziklákon állunk, alattunk hullámzik a világ. Két kezemből tálat formázok, forró vért tartok a kezeimben, ő előttem áll és lassan kortyol feltartott kezeimből. Eltűnnek a vonásai, eltűnik minden külső határvonal, feloldódik, feloldódunk a perzselő ragyogásban. Aztán zuhanok, őrülten, megállíthatatlanul vissza, vissza...
Kinyitom a szemem, ő még néz, de már alig látom. Benyúlok a forró sebbe, összeszoruló torokkal és őrülten zakatoló szívvel fogom markomba az ő élő szívét. Még mindig néz, érzem fakuló életét. Valamit suttog, alig hallom:
– Elviszem majd hősiességed hírét az ő szent palotájába.
Ezekkel a szavakkal búcsúzik. Remegő kezemben tartom. A tőr a kövekre esik, elvakít a ragyogó fény. Már tudom, már jártam ott.
Sorban teltek a napok, egyre nagyobb várakozás feszültsége lengte be termeinket. Alig múlt el az éj, alig keltem fel, már jöttek a lányok, gyönyörű virágkoszorúkkal a hajukban, színes ruhákba öltözve. Vizet hoztak és lemosták a bőröm. Minden tiszta és illatos. Megkarcolom a mellkasom és a bokám, sokadszor nyílik a bőr, sokadszor fakad a vér. Nézem, ahogyan lecsordul, rozsdássá festve a homokszínű bőrt. Megint egy hosszú tisztítási rituálé következik. Közben a vérem homokkal keveredik. Vizet öntök rá, masszává gyúrom, aztán egy edénybe borítom az egészet. A nap kúszik felfelé. A templomszolgák már készítik az ételeket. Hosszú, végtelen várakozás az életem. Az örök várakozás azonban hamarosan véget ér. A főpap tegnap választott. Katona kellett, erős és fiatal. Mostanában hiába nőtt a seregek száma, hiába vezettek hadjáratokat minden égtáj felé, a harctéri sikerek elkerülték az uralkodót. Úgy döntött, ideje radikálisabb hangon fordulni az istenekhez. Először szánta rá magát, hogy seregeiből feláldozzon egy dicső, fiatal, erős harcost, abban bízva, hogy ez majd kiengeszteli az istent, aki talán mellőzöttnek hitte magát. Nekem nincs jogom megkérdőjelezni a főpap és az uralkodó közös döntését. Nekem végre kell hajtanom a rituálét.
Elolvasom »
A fiatal kovács vigyorgott. Persze, hogy vigyorgott, én is örültem volna a helyében. Ő már mehet a dolgára, nem kell foglalkoznia ezzel a rettenetes őrségben állással. A vállamra csapott, nagy széles tenyerével:
(ég és föld között)
Nagyon sokáig voltam egyedül. A magány megváltoztatott. Senki, aki látott vagy találkozott velem, nem gondolta volna, hogy ennyire hiányzik a társ. Rideggé tett a várakozás, távolságtartóvá és sivárrá. Megtanultam egyedül lenni, mert ez a képesség is elsajátítható. Magamban, csendesen reflektáltam a világ jelenségeire, képzelődtem, álmodoztam, rácsodálkoztam a sok szépre, ami körülvett, de nem tudtam senkivel megosztani az örömöt, amit a létezés adott. Egyedül csak önmagam felé fordulhattam, készülhettem végtelen ideig arra, hogy valaki rám találjon. Nem hittem benne, hogy meg fog változni a helyzetem. Reggelente egyedül élveztem a napfelkeltét, boldog örömmel fogadva a növekvő erejű fénysugarakat, a csodálatos életet. Napkeltétől napnyugtáig éltem, utána álomba merültem. Már rég nem számoltam a napokat, már nem volt miért, az idő elveszítette a jelentőségét. Körülöttem minden változott, virágba borult a táj, a kis tisztást állatok százai lepték be, rovarok, rágcsálók, csúszómászók. A közeli patakhoz jöttek inni, majd megpihentek a dús füvű mezőn. Jó volt figyelni ezt. A virágok elhervadtak, a patak kiszáradt és megtelt ismét, a csupasz mezőt hó borította. Ez volt a szomorúság ideje, de mindig eljött a feltámadás. A hó elolvadt és a növényzet újjáéledt, a patak medrét mélyre szántotta a hegyekből zúduló koratavaszi áradat. Mindez újra és újra megismétlődött, már rég kimosta az idő az emlékezetből, hogy ez valaha másként történt.
Az egész éjszaka utazással telt, s még hajnalban is robogott a kocsi. Már éppen szólni akartam a kocsisnak, hogy ideje volna lecserélni a lovakat, mert szegény párák már biztosan a végletekig felhasználták erejüket, amikor segítőtársam, az ifjú tehetség, Edward kinézett az ablakon, és széles mosollyal fordult felém.
